Nyúlszárny
“MICSODA?!?! NYULAT VADASAN?!?!? Azt az aranyos kis nyuszimuszit volna szíved? És különben is azt én nem szeretem és nem is eszem belőle VEDD TUDOMÁSUL!!!!!!!”
Körülbelül ez volt a válasz a felvetésemre, hogy legyen az ebéd nyúl, vadasan. Na igen, én is tudom, hogy a vadas az marhából az igazi - még igazibb bölényből, de az mifelénk nem terem :-) -, de a nyúl is megteszi, ha jól készítik el. Persze egy ilyen indítás után hogyan is lehetne nyulat készíteni vadasan, pláne jól? Pláne, ha ezt az ember kislánya félig ordítva, félig bőgve adja elő? Pláne, ha az a kislány már tizenhét éves???
Kőből legyen annak az atyának a szíve, aki ezekután a nyúlra, mint táplálékforrásra tekint.
A vadas azért elkészült, ha nem is nyúlból, pulykából. Az ronda is, simogatni se lehet, kifogás nem hangzott el. A páclé az előírásosnál kicsit több ezt.azt tartalmazott. Kellett hozzá mintegy két liter vörösbor, koriander, bazsalikom és borókabogyó, a Horváth Ilona féle vadaspác alkatrészein kívül. Az igazság az, hogy mintegy 3 cl szilvapálinka is kellett hozzá - az idén remekül sikerült -, de azt nem nagyon lehetett a pácléből kiérezni. A főszakács meg ugye kóstolja a fokhagymát… aminek a szagát remekül el lehet venni vöröshagymával…
A hús ázott egy napot a vörösboros páclében… na jó, abba se kellett, csak mintegy fél liter vörösbor.... a többi úgy elkopott… a bazsalikom kellemes illata átjárta a kiskamra atmoszféráját, s a kiskanálnyi borókabogyó, mint megannyi fekete buborék lebegett a léből kisejlő, fenségesen domborodó húsdarabok körül. Egyszóval igen jól nézett ki a dolog.
Kedvesem zsemlegombóca utolérhetetlen, és én nem szívesen kísérletezem eleve kudarcra ítélt dolgokkal, tehát a gombóc készítése asszonyi kezek dicsőségére vált, s magam - suszter a kaptafánál - a vadas lelkének, a mártásnak a készítéséhez láttam. A leöntött páclét megrottyantottam, éppen csak annyira, hogy félig puhuljon a zöldség, a átpasszíroztam a krumplinyomóval. Avatatlan személyek ilyenkor elkövetik a turmixolás bűnét, ám szerény véleményem szerint, az ilyeneknek kár is a konyhaajtó hollétével tisztában lenniük.
A kellően darabos pempőbe égetett cukrot csorgattam-kavargattam, s a csábosan illatozó pürét megvadítottam egy csepp mustárral, tejföllel. A végső, kissé pikáns vonást, az a mokkáskanálnyi frissen facsart citromlé adja majd meg, amit a hús belerakásakor lottyintok belé.
A pácléből kivett, nem letörölgetett husika ezalatt vígan sistergett, szalonnabekecsekbe takargatva a lefedett tepsi mélyén, s illata már az első fröccs alatt mennyei magasokba emelte az éhes kíváncsiskodót. “Vadas lesz kislányom. De nem muszáj enned belőle, van gyümölcsjoghurt...”
A rám vetett tekintet magáért beszélt. Egy éhező etióp kisgyerek panaszos pillantása keveredett a pápua emberevők harci tekintetével, s beláttam, a családi béke megóvása érdekében kislányom tányérját is ki kell rakni az asztalra.
A vadasból nem sok maradt. Ami azt illeti, a csontokon kívül csak egy pár kanál mártás, a kutyáknak mutatóba.
“Nagyon finom volt! Ilyent máskor is csinálhatsz! Miből is volt ez tulajdonképpen?”
“Ez kislányom izé... nyúlszárny...”
Mert hát más a nyúl, amit az öledben simogatsz, és más a nyúl a tepsiben.
Az már ugye tepsifüles.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Köszönöm a szeletet, amit áldoztál rám az idődből…
Szeretettel: Péter